Levelek Bécsből 2.

Kedveseim!

Előző levelemben dicshimnuszt zengtem Bécsről, így azt gondolhatnátok, hogy ideköltözésem előtt is mindig így vélekedtem a városról. Pedig nem. Nagyon nem…

Gyerekként sokat jártam Ausztriába, már a nyolcvanas években is ide vezetett a pártállamilag engedélyezett harmadévenkénti családi nyaralásunk. A nyolcvanas évek közepétől többet tudtunk az osztrák politikáról és közéletről, mint a magyarról. Előbb tudtam a csernobili katasztrófáról, mint iskolatársaim, akiknek egyike harsányan kinevetett amikor a nem magyarországi sajtóértesüléseimről hírt adtam.  Aztán elment a nevetéstől a kedve…

A pályaválasztásánál fel se vetődött, hogy  Bécsbe menjek – unalmas, maradi, túlzottan jóléti ország volt nekem nyugati szomszédunk. Budapest pedig a kilencvenes években tele volt izgalommal, meglepetéssel. Pest éppen radikálisa újraformálódott, Bécsben úgy csorgott a víz, ahogy az Ódunán szokott (Alte Donau – a Duna egyik holtága, ahová ma már lassan és óvatosan zsilipeken keresztül engedik be a vizet). Még 2008 körül is azt mondtuk, hogy ebbe a nyugdíjas városba nincs sok keresni valónk.

Csakhogy közben egy-két év leforgása alatt minden megváltozott. Gazdasági válság, fullasztó magyar politikai és társadalmi légkör, szép német szóval mondva: Stillstand! Sehogy sem sikerült egyről a kettőre jutni, hiába próbálkoztam újabb és újabb dolgokkal, áldoztam fel a szabadidőmet, hogy előbbre jussak. Időközben már majd minden ismerősünk és a barátunk kedvenc témája a kitelepülés lett. Egyre másra jöttek a hírek, hogy x/y már Angliában vagy Írországban van, a nyelvtanárok zöme inkább végezz alacsonyabb szintű munkát Nyugaton, de három-négyszeres fizetésért, számos pesti külföldi barátunk hazaköltözött vagy más országba települt. Pesten lakni nem volt többé menő.

Majdnemhogy Pest párhuzamos hervadásával az öreg Dáma Bécs megfiatalodott és újjászületett. Még a hatvanas években azon lamentáltak a bécsiek, hogy a városból való elvándorlás miatt szellemváros lesz szeretett császárvárosukból. 1987-ben mindössze 1 484 000 lakosa volt Bécsnek, amire 1890 óta nem volt példa. Aztán először Keletről, majd Nyugatról is feltöltötték az üres sorokat: a kilencvenes években a balkáni háború miatt az egykori Jugoszlávia lakói jöttek, követték őket a már itt lévő török vendégmunkások családtagjai, majd legutóbb az ezredforduló közepétől számos kelet-európai országból áramlottak az immár EU-s állampolgárok. Ezzel párhuzamosan Németországból is rengetegen érkeztek – immár a legnagyobb külföldi kontingenst a németek alkotják.

A tartósan Bécsbe költöző magyarok száma is megugrott: 2008-ban 8171 honfitársam élt itt, 2017-ben 21.343. Mindeközben Bécsben 2018-ben már 1 800 000 laktak, lekörözve ezzel Budapestet.

A végére olyan szárazra sikeredett a levél, hogy jobb, ha befejezem. Mert aligha akad ember, aki a statisztikai adatok miatt költözik egy városba... 

Levelek Bécsből 1

Kedveseim!

Immár több, mint három éve annak, hogy Bécsbe költöztünk, és eredetileg úgy terveztem, egy év után írok egy-két gondolatot arról, milyen az itteni élet. Ezt elsodorta a jólét.

Első évünk végén – 2015 decemberében – éppen azzal voltunk elfoglalva, hogy első lakóhelyünkről az itteni körútról, a nem éppen előkelő Gürtelről átköltözzünk Felső-Döblingbe. Igen, oda ahol a legnagyobb magyar a többi között a megroppant Lánchíd és egyéb bajok okán idegeink összeomlását kúráltatta, majd önként távozott az élők sorából. De most nagyon előre szaladtunk, ugorjunk vissza a hős kezdetekhez.

Enyhe szimbolikus töltettel éppen 2015 május elsején költöztünk Bécsbe, mely itt a szociáldemokraták és baloldaliak számára hatalmas népünnepély a városháza előtt. Mi azonban ezen a napon a költözéssel voltunk elfoglalva: csupán a legfontosabb dolgainkat hoztuk magunkkal, hiszen négy emeltet csomagokkal megmászni lift nélkül nem a legkellemesebb. Mégsem jut eszembe egyetlen kellemetlenség sem ezzel a nappal kapcsolatban, ugyanis éppen saját hazámban éreztem magamat kisemmizett szolgának és egykori elnyomóink földjén hosszú időn után először újra határtalanul szabad voltam. Otthon ránk borult a Szent Korona és többé nem láttunk ki alóla, emitt széttárta szárnyait a sas és szabadon szállt az Alpok felett.  

Ha most Olvasóim megköszörülik torkuk és azt mondják: azért akad ebben némi mitológia- és legendaképzésre hajló túlzás, akkor valamelyest igazat is adok nekik. Ugyanakkor nem ferdítem el a valóságot, ha azt mondom, hogy a korábbi pesti és soproni életemhez képest valóban a Kánaán földjére érkeztem.

Azóta is úgy gondolom, hogy Bécs Budapest 2.0. Emlékszem jól mire vágytunk Magyarországon és különösen Budapesten a kilencvenes évek közepétől: jogbiztonság, kiszámíthatóság, tiszta város, jó tömegközlekedés, esélyegyenlőség, a tudás és a munka megbecsülése. Ebből talán egyedül a jó tömegközlekedés valósult meg, minden más éppen az ellenkezőjére fordult. Persze akadnak kirívó esetek Bécsben is, de összességében a császárváros egy működképes, tiszta, fejlett, európai nagyváros, ahol egy viszonylag jó állással remekül lehet élni.

Amióta kiköltöztünk Bécsbe több európai nagyvárosban is jártunk és az utóbbi időben gyakran látogattam Budapestre. Barátaim, ismerőseim zöme már külföldön él, bár egy-ketten mostanában hazaköltöztek. Ebből kiindulva eljött az ideje, hogy számot vessek új emigráns életemmel.