A bécsi Császárfórum 1.

Az előző bejegyzésben közölt kép - ahogy Rás helyesen megjegyezte - a mai Museum Quartier felől, madártávlatból nézve a két nagy bécsi múzeumot ábrázolja (Kunsthistorisches és Naturhistorisches Museum), a háttérben pedig a Heldenplatz, a bécsi Hősök tere látható. A Heldenplatz különben nemrég szerepelt az osztrák hírekben, ugyanis szóba került a tér esetleges átnevezése. Thomas Drozda SPÖ-s kultuszminiszter szerint lehetne a demokráciáról vagy a köztársaságról elnevezi a teret. A teret különben 1878-ban nevezték el Hősök terének, és ekkor még a Habsburg Birodalomért harcoló "hősökre" utaltak a névadással.

Térjünk vissza azonban a képhez: ha jobban megnézzük, feltűnik, hogy számos olyan épület látható rajta, amit ma ezen a helyen hiába keresnénk.

Jól kivehető a rajzon a Heldenplatz előtt egy diadalív, a mai Neue Burggal szemben pedig látható egy másik félköríves épület, mely szimmetrikussá teszi az amúgy mai formájában északkeleti irányba nyitott teret. A Googel Earth segítségével csináltam egy másik madártávlati képet, mely a terület mai állapotát mutatja.

A háttérben látható  a Heldenplatz, Savoyai Jenő és Károly főherceg lovasszobrával, balra a Volksgarten, jobbra a Neue Burg. A Heldenplatzra az Äußere Burgtoron keresztül tudunk eljutni, mely a kép közepén látható. Elől a Maria-Theresien-Platz, két oldalán a már említett múzeumokkal.

Ebben a bejegyzés-sorozatban ennek a területnek a történet fogom elmondani, hasonlóan a kulturkoron közölt sorozatommal, mely a budapesti Szabadság tér szobraival foglalkozott.

Bécs modern építészettörténete szempontjából a legfontosabb dokumentum az a levél, melyben I. Ferenc József Alexander von Bach osztrák belügyminisztert  (neve Magyarhonban nem cseng olyan jól, vö. Bach-korszak)  utasítja, hogy számolja fel a belvárost körülvevő falat és az azt szegélyező árkokat. A 1857 decemberében kelt levél nyomán következő év tavaszán az összesereglett Bécsiek szeme láttára verik ki az első téglát a Rotenturmbasteiból. A szabaddá vált terület hasznosítására tervpályázatot írnak ki, 1862-ben Ludwig Förster városi tanácsi tag és építész felveti a egy nagy múzeum építését, melyben a Habsburg-ház műgyűjteménye kaphatna helyet.

A mai Heldenplatz és Maria-Teresien-Platz beépítésével kapcsoltban azonban igen heves vita bontakozik ki. A kor ünnepelt építészei, Heinrich von Ferstel (Votivkirche, a bécsi Iparművészeti Múzeum tervezője), Theophil von Hansen (neve már szerepelt a blogon a Palais Ephrussi kapcsán),  Karl von Hasenauer (az 1873-as bécsi világkiállítás épületeinek tervezője), valamint Moritz von Löhr (a Belügyminisztérium illetékes építészeti referense) nyújtottak be pályaműveket. A pályázatokat bíráló bizottság egyik pályaművet se ajánlotta megvalósításra, I. Ferenc József saját bürokratája, Löhr tervét szerette volna megvalósítva látni. A nem túl produktív vita patthelyzetbe torkollott,  melyet Folliot von Crenneville (aki mellesleg Sopronban született) főkamarás-mester és táborszernagy oldott meg. A kor ünnepelt német építészét, Gottfried Sempert kérte fel arra, hogy mondjon véleményt Löhr és Hasenauer - időközben újragondolt - tervével kapcsoltban. Semper egyik tervet se  ajánlott kivitelezésre, amire a császár felkérte, hogy a legalább válasszon egyet a két projekt közül és vegyen részt annak átdolgozásában. Gottfried Semper Hasenauer mellett döntött és felvázolta elképzeléseit. 1870-ben Bécsi Fórum elnevezéssel maga a császár hagyja jóvá Semper tervét. Ezt ábrázolja a bevezetőben közölt madártávlati kép.

Beharangozó...

A következőkben erről a képről, helyről lesz szó. De hol is járunk pontosan?

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 5.

Volt már szó a nyúlról és a könyvről, a családi kriptáról, maradt végezetül a kiállítás, melyet sajnos már nem lehet megtekinteni. A Kunsthistorisches Museum (KHM) első ízben 2012-ben kért fel egy művészt, hogy legyen kurátora egy kiállításnak. Akkor a választás Ed Ruscha-re (művei itt) esett, aki a KHM anyagából és más gyűjteményekből válogatva választott ki műveket, ill. egy saját művét is kiállította. Hasonló koncepció mentén jött létre a második ilyen kiállítás is.  Edmund de Waalt, az Ephrussi család leszármazottját, aki már rendezett egyszer kiállítás Bécsben, szintén arra kérték fel, hogy válogasson a KHM hihetetlenül gazdag gyűjteményéből. A kiállítás (Edmund de Waal találkozik Albrecht Dürerrel) sok mindenben túlmutatni látszik a Ed Ruscha tárlaton (azért csak látszik, mert Ed Ruschát én nem láttam). A tárlat középpontjában Albrecht Dürer egy 1525-ben készült rajza állt, melyben egy rémálmát ábrázolja. Az e kép által sugallt hangulatra fűzte fel de Waal - aki különben keramikusmester - az egész kiállítást: saját installációja is, mely az első tárgy volt, amit megnéztem, nyugtalanító hangulatot árasztott. Sajátos volt attól is a kiállítás, hogy a kiállítótermen kívül, a bejárattal szemben kiállították az Ephrussi-család történet feldolgozó könyv címében említett borostyánszemű nyulat. Az alaphangulatot a teremben különben leginkább az adta meg, hogy sötét volt, csupán a műtárgyakat világították a meg a vitrinekben. Éppen ezért meglehetősen nehezen lehetett ezeket a tárgyakat lencsevégre kapni, de Edmund de Waal saját oldalán elég jó képeket láthatunk a kiállított tárgyakról.  Egy-két tárgyról sikerült viszonylag jó képet csinálnom:

Számos tárgy a kiállítás után visszakerült eredeti helyére. Azóta megnéztem ezeket ott is: egyik se hat úgy, mint Edmund de Waal tárlatában. A kiállítás kifejezett célja volt, hogy a tárgyakat újraértelmezze, kiszakítsa abból a "kontextusból", ahol általában ki vannak állítva, ami különben eredeti funkciójukkal sem egyezik meg, hiszen számos műremek a császári kincstár részét képezte. Egyelőre ezekről a tárgyakról nem árulok el semmit, az elkövetkező hónapokban majd visszatérek rájuk a blogomon.

Végezetül kellene valami okosat mondani erről az egészről. Egy rendkívül gazdag család, mely vagyonát gyorsan elveszíti, tagjai szétszóródnak a világban, tárgyaik úgyszintén, mégis csodálatos módon egy gyűjteményük egybemarad. De Waal is lamentál könyve elején a tárgyak jelentőségéről. Sokszor mondjuk, hogy világunk eltárgyiasult. Igazából mindig is tárgyias volt: tárgyakkal vesszük magukat körbe, megvesszük, eladjuk őket, megsérülnek vagy megsemmisülnek tárgyaink. És mindig izgalmas dolog a tárgyak történetének nyomába eredni, hiszen rólunk emberekről tudunk meg többet.

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 4.

Legutóbb ott fejeztem be, hogy az Ephrussiak elhagyták családi fészküket, a Ringen álló hatalmas palotát. Míg a család vagyonát vagy elkobozzák vagy a családtagok kénytelennek eladni az egyes tárgyakat, hogy el tudjanak menekülni, addig a necukékre egészen különleges sors vár.

Miközben 1938-ban a Gestapo a porcelánokat, ezüstöt és mindenféle műtárgyakat ládákba pakolta, addig Anna, a család végtelenül lojális szolgálója, azon mesterkedik, hogyan tudna valamit megmenteni a vagyonból. Nekiáll hát és a kötényében kicsempészi a necukéket, több fordulóban megmenti mint a 264 darabot, majd eldugja a matracában.

Elisabeth de Waal 1945 decemberében Bécsbe érkezik, hogy megnézze, mi menthető még talán meg a családi vagyonból. Az osztrák állam visszaszolgáltatja a Ringen álló palotát, melyet Elisabeth 30 000 dollárért tud eladni (2009-ben 30 millió euróért cserélt gazdát az épület), ill. a bankház államosításáért 5000 dollárt kap, azonban ehhez minden további követelésről le kell mondania. Anna, a családi egykori szolgálója, visszaadja a necukéket Elisabethnek, aki magával viszi őket Angliában.

Elisabeth (Ephrussi) de Waal

1947-ben Iggie meglátogatja testvérét Elisabethet, aki megmutatja és rögtön oda is adja neki a necukéket. Iggie - aki korábban Amerikában próbált szerencsét mint divattervező, majd részt vesz a normandiai hadműveletekben, mint amerikai katona -  ugyanis úgy dönt, Japánba telepedik le, így a kis figurák visszakerülnek abba az országba, ahol készítették őket.

Ignaz (Iggie) Ephrussi gyűjteményével

Iggie élete végig Japánban marad, 1994-ben hal meg, a necukéket élettársa Jiro örökli, aki Iggie temetése után azonnal rendelkezik azok további sorsáról. A következő örökös Edmund de Waal, Elisabeth de Waal unokája.

Ezzel pedig eljutottunk a címsorban említett könyvhöz. Edmund de Waal a necukék és családja múltjának nyomába eredt. Kutatásinak eredményeit, utazásinak, családjának és a necukék krónikáját "A borostyánszemű nyúl" című könyvben írja le. Akit érdekel a történelem, a családtörténet, az szerintem gyorsan belelendül és nem fogja tudni letenni (ebben nem értek egyet Karafiáth Orsolyával, aki szerint nehéz olvasmány).

Végül egyetlen rejtély maradt: hogy került a könyvnek címet kölcsönző necuke, a borostyánszemű nyúl Bécsbe, a Kunstistorisches Museum vitrinébe? Ezt a befejező darabban mondom el.

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 3.

A Ringen álló palotát építtető Ignaz von Ephrussi nem sokáig élvezhette a necukék társaságát, ugyanis mindössze tíz hónappal fia Viktor és Emmy házassága után meghalt. Kriptája a bécsi Központi Temető (Zentralfriedhof) 1 kapujánál, a 8-as részlegnél található, a 62. sorban a 29. számú sír (ha valaki meg akarná keresni: Tor 1, Gruppe 8 , Reihe 62, Nr. 29 ). A metsző januári hideg ellenére én is elmentem, hogy megnézzem a sírboltot.

A kripta kapuja nincsen lezárva, így belülről is megtekinthető. A kapu egyik oldalán keresztény szokás szerint mécseseket, a másik oldalon zsidó szokás szerint kavicsokat láttam. Ignaz - akinek neve franciásan van felírva a kripta falára, bár igazából orosz állampolgár volt - az Ephrussi-dinasztiának szánta ez a sírboltot, nem sejtve, milyen fordulatokat hoz az éppen a halála után kezdődő évszázad a bankár-család számára.

A család az első világháborúig élte nagypolgári életét, majd a háború végével minden megváltozott. Az időközben már teljesen asszimilálódott Ephrussiak megtapasztalják az antiszemitizmus erősödését, mely részben összefüggött azzal is, hogy Bécsbe ezerszámra érkeznek Galíciából a háború elől menekülő szegény zsidók (és lám ismétli magát a történelem: az első generációs bevándorlók megvetették az utánuk következő szegényebb és kevésbé művelt sorstársaikat). Miután  az Ephrussi-család hatalmas összegű hadikölcsönöket jegyzett, elértéktelenedésük jelentősen megcsappantja a családi vagyont, bár éhezniük így sem kellett.

Viktor és Emmy gyermekei, Elisabeth, Gisela, és Ignaz (becenevén Iggie) egymás után hagyják el a családi fészket, mely immár nem a Franzesringen áll, hanem a Ring des Zwölften Novemberen (e napon kiáltották ugyanis ki 1919-ben a köztársaságot Ausztriában). Elisabeth, a költő és ügyvédnő, hozzámegy Hendrik de Waalhoz, egy holland kereskedőcsalád sarjához. Iggie Amerikában próbál szerencsét a divat világában, Gisella egy spanyol bankárral lép frigyre és Spanyolországba költözik.

Amikor 1938 márciusában a náci Németország megszállja Ausztriát, az Ephrussiaknak van okuk félelemre: Viktor Ephrussi ugyanis jelentős pénzösszeggel támogatta Schuschnigg kancellár kampányát, melynek célja Ausztria függetlenségének megőrzése volt. A Gestapo házkutatást tart a palotában (ekkor már Bécs egykori populista, antiszemita polgármesterének, Dr. Karl Luegernek a nevét viseli a körút), megkezdődik a család módszeres kifosztása, bár sok esetben inkább rákényszerítik őket arra, hogy áron alul váljanak meg vagyontárgyaiktól. Viktor és Emmy Csehszlovákiába menekülnek, Emmy azonban nem hajlandó tovább elviselni a megaláztatásokat és gyógyszer-túladagolással véget vet életének. Férje a háború utolsó évében hal meg Angliában.

És a necukék? Ez ennek a történetnek a leghihetetlenebb és legmegkapóbb része...

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 2.

Folytassuk ezt a bejegyzést pontosítással: legutóbb azt írtam le, mire emlékeztem M. elbeszélésből a Café Eilesben. A beszélgetés után persze mindennek gondosan utánanéztem, sőt a család történetét feldolgozó könyvet is beszereztem és elolvastam.

A híres görög-zsidó família, melyet említettem az Odesszából származó Ephrussi család, mely vagyonát eleinte gabonakereskedelemmel alapozta meg, majd saját bankházat is alapított. A család szerencséjét megalapozó "ősapa" Charles Joachim Ephrussi volt (1793, Berdicsiv - 1864, Bécs), aki a gabonakereskedelemből szerzett vagyonából számos infrastrukturális fejlesztést hajtott végre: hidakat, vasútvonalakat és kikötőket építtetett. Az általa alapított bank rendelkezett bécsi és párizsi fiókkal is, melyet Charles Joachim fiai Leon (1826, Berdicsiv - 1871 Párizs)és Ignaz (1829, Berdicsiv - 1899, Bécs) vezettek.

Leon Ephrussi fia, Charles (1849, Odessza - 1905, Párizs) szenvedélyes műgyűjtő volt, a Párizsban a XIX. században népszerű "Japonisme" jegyében gyűjtötte a necukéket (ha valaki nem emlékezne rá az előző bejegyzésből: mivel a japán kimonón nem volt zseb, ezt egy kis zacskóval helyettesítették, melyet a necukék segítségével erősítették rá a kimonó övére). Gyűjteménye 264 darabot számlált.

Necukék az Ephrussi-kollekcióból (fotó: Justin Piperger, forrás: bbc.co.uk)

Miközben Párizsban a Dandy-életmódot folytató Leon ezeket az apróságokat gyűjtötte, Bécsben testvére Ignaz hatalmas palotát építtetett a Franzensringen, szemben a Votivkirchével. Az épület alaprajza és homlokzatának tervei az Allgemeine Bauzeitung 1874-es számában is megjelent, tervezője korának egyik legismertebb építésze, a dán származású Theophil von Hansen volt aki a bécsi Ringen számos más épületet tervezett (Parlament, Tőzsde, Palais Hansen, Palais Epstein; ezen kívül a Musikverein és a Hadtörténeti Múzeum épületét is).

A Ringen álló palota volt a család lakóhelye, a Ferenc József által lovagi rangra emelt Ignaz von Ephrussi mindemellett hihetetlen vagyonnal rendelkezett: bécsi ingatlanai, kötvényei, műgyűjteménye mai értékéken számolva 145 millió eurót ért és ezzel Bécs második leggazdagabb bankára volt.

A palotában ma ügyvédek és befektetési tanácsadók irodái találhatók, én is csupán az impozáns fedett belső udvarig jutottam, ahol a recepciósok elmondták, hogy a palota nem látogatható és nyílt nap sincsen.

De térjünk vissza az eredeti történethez: Leon Ephrussi 264 darabos necuke-gyűjteménye nászajándékként érkezett Bécsbe, amikor Ignaz fia Viktor feleségül vette Emmy Schey von Koromlát. A japán különlegességek egy bársonnyal borított szekrénybe kerültek, mellyel később Emmy és Viktor gyermekei játszottak. A műtárgyakkal zsúfolt palotában nem ezek voltak a legértékesebb tárgyak, azonban egyik tárgynak sem alakult olyan kalandosan a sorsa, mint ennek a gyűjteménynek.