A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 5.

Volt már szó a nyúlról és a könyvről, a családi kriptáról, maradt végezetül a kiállítás, melyet sajnos már nem lehet megtekinteni. A Kunsthistorisches Museum (KHM) első ízben 2012-ben kért fel egy művészt, hogy legyen kurátora egy kiállításnak. Akkor a választás Ed Ruscha-re (művei itt) esett, aki a KHM anyagából és más gyűjteményekből válogatva választott ki műveket, ill. egy saját művét is kiállította. Hasonló koncepció mentén jött létre a második ilyen kiállítás is.  Edmund de Waalt, az Ephrussi család leszármazottját, aki már rendezett egyszer kiállítás Bécsben, szintén arra kérték fel, hogy válogasson a KHM hihetetlenül gazdag gyűjteményéből. A kiállítás (Edmund de Waal találkozik Albrecht Dürerrel) sok mindenben túlmutatni látszik a Ed Ruscha tárlaton (azért csak látszik, mert Ed Ruschát én nem láttam). A tárlat középpontjában Albrecht Dürer egy 1525-ben készült rajza állt, melyben egy rémálmát ábrázolja. Az e kép által sugallt hangulatra fűzte fel de Waal - aki különben keramikusmester - az egész kiállítást: saját installációja is, mely az első tárgy volt, amit megnéztem, nyugtalanító hangulatot árasztott. Sajátos volt attól is a kiállítás, hogy a kiállítótermen kívül, a bejárattal szemben kiállították az Ephrussi-család történet feldolgozó könyv címében említett borostyánszemű nyulat. Az alaphangulatot a teremben különben leginkább az adta meg, hogy sötét volt, csupán a műtárgyakat világították a meg a vitrinekben. Éppen ezért meglehetősen nehezen lehetett ezeket a tárgyakat lencsevégre kapni, de Edmund de Waal saját oldalán elég jó képeket láthatunk a kiállított tárgyakról.  Egy-két tárgyról sikerült viszonylag jó képet csinálnom:

Számos tárgy a kiállítás után visszakerült eredeti helyére. Azóta megnéztem ezeket ott is: egyik se hat úgy, mint Edmund de Waal tárlatában. A kiállítás kifejezett célja volt, hogy a tárgyakat újraértelmezze, kiszakítsa abból a "kontextusból", ahol általában ki vannak állítva, ami különben eredeti funkciójukkal sem egyezik meg, hiszen számos műremek a császári kincstár részét képezte. Egyelőre ezekről a tárgyakról nem árulok el semmit, az elkövetkező hónapokban majd visszatérek rájuk a blogomon.

Végezetül kellene valami okosat mondani erről az egészről. Egy rendkívül gazdag család, mely vagyonát gyorsan elveszíti, tagjai szétszóródnak a világban, tárgyaik úgyszintén, mégis csodálatos módon egy gyűjteményük egybemarad. De Waal is lamentál könyve elején a tárgyak jelentőségéről. Sokszor mondjuk, hogy világunk eltárgyiasult. Igazából mindig is tárgyias volt: tárgyakkal vesszük magukat körbe, megvesszük, eladjuk őket, megsérülnek vagy megsemmisülnek tárgyaink. És mindig izgalmas dolog a tárgyak történetének nyomába eredni, hiszen rólunk emberekről tudunk meg többet.

A nyúl, a könyv, a kripta és a kiállítás 4.

Legutóbb ott fejeztem be, hogy az Ephrussiak elhagyták családi fészküket, a Ringen álló hatalmas palotát. Míg a család vagyonát vagy elkobozzák vagy a családtagok kénytelennek eladni az egyes tárgyakat, hogy el tudjanak menekülni, addig a necukékre egészen különleges sors vár.

Miközben 1938-ban a Gestapo a porcelánokat, ezüstöt és mindenféle műtárgyakat ládákba pakolta, addig Anna, a család végtelenül lojális szolgálója, azon mesterkedik, hogyan tudna valamit megmenteni a vagyonból. Nekiáll hát és a kötényében kicsempészi a necukéket, több fordulóban megmenti mint a 264 darabot, majd eldugja a matracában.

Elisabeth de Waal 1945 decemberében Bécsbe érkezik, hogy megnézze, mi menthető még talán meg a családi vagyonból. Az osztrák állam visszaszolgáltatja a Ringen álló palotát, melyet Elisabeth 30 000 dollárért tud eladni (2009-ben 30 millió euróért cserélt gazdát az épület), ill. a bankház államosításáért 5000 dollárt kap, azonban ehhez minden további követelésről le kell mondania. Anna, a családi egykori szolgálója, visszaadja a necukéket Elisabethnek, aki magával viszi őket Angliában.

Elisabeth (Ephrussi) de Waal

1947-ben Iggie meglátogatja testvérét Elisabethet, aki megmutatja és rögtön oda is adja neki a necukéket. Iggie - aki korábban Amerikában próbált szerencsét mint divattervező, majd részt vesz a normandiai hadműveletekben, mint amerikai katona -  ugyanis úgy dönt, Japánba telepedik le, így a kis figurák visszakerülnek abba az országba, ahol készítették őket.

Ignaz (Iggie) Ephrussi gyűjteményével

Iggie élete végig Japánban marad, 1994-ben hal meg, a necukéket élettársa Jiro örökli, aki Iggie temetése után azonnal rendelkezik azok további sorsáról. A következő örökös Edmund de Waal, Elisabeth de Waal unokája.

Ezzel pedig eljutottunk a címsorban említett könyvhöz. Edmund de Waal a necukék és családja múltjának nyomába eredt. Kutatásinak eredményeit, utazásinak, családjának és a necukék krónikáját "A borostyánszemű nyúl" című könyvben írja le. Akit érdekel a történelem, a családtörténet, az szerintem gyorsan belelendül és nem fogja tudni letenni (ebben nem értek egyet Karafiáth Orsolyával, aki szerint nehéz olvasmány).

Végül egyetlen rejtély maradt: hogy került a könyvnek címet kölcsönző necuke, a borostyánszemű nyúl Bécsbe, a Kunstistorisches Museum vitrinébe? Ezt a befejező darabban mondom el.