Mittwoch, 20. Juni 2018

Levelek Bécsből 1


Kedveseim!

Immár több, mint három éve annak, hogy Bécsbe költöztünk, és eredetileg úgy terveztem, egy év után írok egy-két gondolatot arról, milyen az itteni élet. Ezt elsodorta a jólét.

Első évünk végén – 2015 decemberében – éppen azzal voltunk elfoglalva, hogy első lakóhelyünkről az itteni körútról, a nem éppen előkelő Gürtelről átköltözzünk Felső-Döblingbe. Igen, oda ahol a legnagyobb magyar a többi között a megroppant Lánchíd és egyéb bajok okán idigeink összeomlását kúráltatta, majd önként távozott az élők sorából. De most nagyon előre szaladtunk, ugorjunk vissza a hős kezdetekhez.

Enyhe szimbolikus töltettel éppen 2015 május elsején költöztünk Bécsbe, mely itt a szociáldemokraták és baloldaliak számára hatalmas népünnepély a városház előtt. Mi azonban ezen a napon a költözéssel voltunk elfoglalva: csupán a legfontosabb dolgainkat hoztuk magunkkal, hiszen négy emeltet csomagokkal megmászni lift nélkül nem a legkellemesebb. Mégsem jut eszembe egyetlen kellemetlenség sem ezzel a nappal kapcsolatban, ugyanis éppen saját hazámban éreztem magamat kisemmizett szolgának és egykori elnyomóink földjén hosszú időn után először újra határtalanul szabad voltam. Otthon ránk borult a Szent Korona és többé nem láttunk ki alóla, emitt széttára szárnyait a sas és szabadon szállt az Alpok felett.  

Ha most Olvasóim megköszörülik torkuk és azt mondják: azért akad ebben némi mitológia- és legendaképzésre hajló túlzás, akkor valamelyest igazat is adok nekik. Ugyanakkor nem ferdítem el a valóságot, ha azt mondom, hogy a korábbi pesti és soproni életemhez képest valóban a Kánaán földjére érkeztem.

Azóta is úgy gondolom, hogy Bécs Budapest 2.0. Emlékszem jól mire vágytunk Magyarországon és különösen Budapesten a kilencvenes évek közepétől: jogbiztonság, kiszámíthatóság, tiszta város, jó tömegközlekedés, esélyegyenlőség, a tudás és a munka megbecsülése. Ebből talán egyedül a jó tömegközlekedés valósult meg, minden más éppen az ellenkezőjére fordult. Persze akadnak kirívó esetek Bécsben is, de összességében a császárváros egy működképes, tiszta, fejlett, európai nagyváros, ahol egy viszonylag jó állással remekül lehet élni.

Amióta kiköltöztünk Bécsbe több európai nagyvárosban is jártunk és az utóbbi időben gyakran látogattam Budapestre. Barátaim, ismerőseim zöme már külföldön él, bár egy-ketten mostanában hazaköltöztek. Ebből kiindulva eljött az ideje, hogy számot vessek új emigráns életemmel.  


Donnerstag, 14. Juni 2018

Keith Haring Bécsben

Bevallom, hogy Keith Haringet nagyon felületesen ismertem. Először a Ludwig Múzeumban láttam tőle egy-két képet, bár 2008-ban nem láttam ugyanitt a neki szentelt kiállítást. Német barátom M. hívta fel rá a figyelmemet, de ekkor nem mélyedtem el Haring munkásságában.

Most azonban messzemenően kárpótolt és tökéletes bevezetést nyújtott Haring életművébe az Albertina június 24-ig látható kiállítása (aki a bécsi Pride idején jár Bécsben, Mély Búbánattól speciális (be)vezetést is kaphat Haring életművébe). A mindössze 32 évet élt művész egy-két tucat ismétlődő szimbólum alkalmazásával, egyedülálló és összetéveszthetetlen képi univerzumot alkotott.
Haring életéről csupán egy-két szó: művei zömét a hetvenes évektől kezdve alkotta, ihletet a képregények és a pop art világából merített. Sokat kísérletezett amíg megtalálta saját egyedi stílusát. Eleinte sokat dolgozott metróállomásokon, ahol használaton kívüli hirdetőfelületekre rajzolt krétával. A nyolcvanas éveben már befutott művész, aki ezúttal már megrendelésre készít hirdetéseket, díszleteket és fest be egyhangú tűzfalakat. A nyíltan meleg Haringben 1988-ban kimutatják a HIV-fertőzést, művészetében ennek nyomán erősödik fel a halál tematizálása. Mindössze két évvel később, 1990-ben az immunhiányos betegség szövődményei következtében meghal.

Keith Haring ábécéje

Abszolút találó az Albertina kiállításnak címe: Keith Haring – alphabet. A kiállítást valóban úgy válogatták össze, hogy egyfajta képi ábécé áll össze a látogató fejében. Képről képre bemutatják Haring szimbolikus alakjait: a kutyát ill. farkasat, a radioaktívan sugárzó embert vagy csecsemőt, az aranyborjút, az ufót, a belül üres embert. Ezek a szimbólumok önmagukban is hatnak és különösen erőteljesek más alakokkal együtt. Haring egyetlen képének se adott címet, semmilyen formában nem kívánta befolyásolni a képre tekintőket.
Ugyanakkor egyértelműen felismerhetők a kor politikai és társadalmi problémái: az Egyesült Államok agressziója más államok ellen, az apertheid, az áruk bálványozása és a konzumidiotizmus, a televízió hatása és általában az emberi erőszak.
Engem elsősorban Hiernomis Bosch világát idéző bizarr és morbid képei nyűgöztek le. Az ilyen témájú, egy külön teremben látható képek elképesztően részletgazdagok, hosszú percek után egyre több jelenet és történés tárul fel. A kiállítás egyik legérdekesebb része Haring fluoreszkáló képeinek bemutatása.






Donnerstag, 7. Juni 2018

David Bowie Bécsben


Már egy ideje foglalkoztat a gondolat, hogy újra egy-egy cikket írjak a blogomra. Akad itt még egy-két félbehagyott sorozat és miután három éve élek már Bécsben, ideje lenne erről is írni egy összefoglalót.

Remek alkalom a visszatérésére, hogy kedvenc művészemet összekössem kedvenc városommal. Bowie többször járt Ausztriában ill. Bécsben koncertezni. Ezeknél sokkal érdekesebb, hogy 1994 szeptemberében az alsó-ausztriai Guggingba meglátogatott egy pszichiátriai intézetet, ahol a betegek terápiás célból művészeti tevékenységét is folytattak. A látogatás a véleményem szerint legizgalmasabb Bowie-albumra, az Outside-ra is hatott.

Amikor Bowie utolsó albumával előrukkolt, már Bécsben voltam és halálának híre is itt ért. Azóta is sokat foglalkoztam dalaival, mindig újabb és újabb oldalát fedezem fel ennek az egyedülállóan kreatív lángelmének. Amikor egy-két hónapja láttam, hogy Bowie egyetlen musicaljét Bécsben is bemutatják, azonnal lecsaptam egy-két jegyre.

Lazarus

Bowie egyetlen musicaljét 2015 novemberében mutatták be New Yorkban. A darab alapját Walter Tevis „A földre pottyant férfi” c. regénye ill. annak filmes adaptációja – melyben Bowie a főszerepet játszotta – képzi. A fiatalabbaknak a regény angol címe (The man who fell to Earth) a Nirvana azonos című szám miatt ismerősen csenghet, ami különben szintén egy Bowie dal feldolgozása.

Travis regénye egy földönkívüliről, földi nevén Thomas Jerome Newtonról szól, aki azért jött a földre, hogy anyabolygója számára vizet szerezzen. Newton a technicolorra (színes TV – ez is már történelmi fogalom) beadott szabadalomból gazdagodott meg és vagyonából egy rakétát szeretne építeni, hogy visszajusson bolygójára. Ezt az alaptörténtet szövi tovább a musical: évtizedekkel később Newton manhattani lakásban a gin rabja és naphosszat TV-t néz. Egykori nagy szerelmét Mary Lou-t asszisztense Elly próbálja helyettesíteni.  Egymás után jelennek meg a színpadon figurák a múltból, melyek visszaidézik Newton múltját Bowie dalok kíséretében. Három új dalt is hallhatunk, melyek Bowie kimondottan a Lazarushoz írt. 

Look up here, I’m in heaven…

Az első Bowie dal amit hallunk az utolsó album (Blackstar) egyik legismertebb dala, egyben Bowie hattyúdala. A musicalben kicsit más értelmet nyer, itt a tékozló Newtonról szól, aki a bécsi előadásban lehúzott függöny előtt énekli ezt a dalt. Miután felmegy a függöny, egy hihetetlenül furcsa színpadot látunk magunk előtt, kitömött állatok (köztük egy hatalmas rénszarvas) egymásra helyezett kockák és üvegdobozok, melyeken a színészek egészen magasra másznak, akváriumban táncoló kígyók és még tucatnyi apró részlet. Mindez egy forgó színpadon, melytől az előadás hihetetlenül dinamikussá válik. 
Sajnos a színészek énekesi teljesítménye eléggé hullámzó. Az asszisztens Elly szerepében játszó Isabella Knöll tényleg remekül interpretálja a Bowie-dalokat, a főszereplő Newtonnak (Günther Franzmeier) ez nem mindig sikerül. A többi színész sem éppen brillírozik a dalok előadásában.

A darab különben eléggé elrugaszkodik a mű klasszikus interpretációjától, és azt sugallja, hogy az egész történet Newton agyában játszódik le. Talán egy delíriumos álom, melyben összekeverednek a létező és elképzelt személyek. Ezt a zavaros, nem kauzális összefüggésekre épülő világot remekül hozza a darab.

Nem mondom, hogy nem találok kivetni valót a darab színre vitelében, de a „der Standard” lesújtó kritikáját sem osztom. Mindenesetre aki szereti Bowiet, az jól fog szórakozni a Volkstheaterben.




Dienstag, 18. Juli 2017

Kákánián túl - Barcelona, a szecesszió városa

Folytassuk az előző bejegyzésben feltett kérdéssel: hogyan került a Palau de la Música színpadának nőalakja alá az osztrák címer? Sajnos pontosan nem tudjuk, ugyanis nem maradt fent olyan feljegyzés, amely egyértelműen tisztázni tudná a kérdést. Az egyik lehetőség, hogy Mozart előtt kívánt tisztelegni ezzel Lluís Doménech i Montaner (1850-1923), a Palau tervezője. A másik, mellesleg valószínűbb, hogy a katalánok és az osztrákok egykori politikai szövetségének kívánt az építész ezzel emléket állítani, ugyanis a Spanyol örökösödési háborúban Katalónia a Habsburgokkal szövetkezett. Ez a szövetség nem alakult túl szerencsésen, ugyanis a spanyol-francia csapatok legyőzték a katalánokat és 1714-ben Barcelona is elesett. A katalánok már elég régóta tudják, hogy szeptember 11. nem egy túl szerencsés nap: ezen napon adta meg magát ugyanis  a katalán főváros, mellyel hosszú időre elveszítve a tartomány függetlenségét. Szeptember 11. (katalán L'Onze de Septembre) egyben Katalónia nemzeti ünnepe is, melyen a katalán identitás elnyomásának kezdetéről emlékeznek meg.

Térjünk azonban vissza a katalán művészethez. A Palau de la Músicát tervező Lluís Doménech i Montaner kettős értelemben is kapcsolódott a szecesszióhoz: a művészetben (bár ezt az építőművészetben a spanyol-katalán szóhasználat modernismének nevezi) és a politikában (a szecesszió eredeti értelme: elszakadás, ti. Spanyolországtól). Mindemellett irodalmi tevékenységet is folytatott, katalán újságot alapított, könyveket írt művészeti és építészeti témában.

Montaner Barcelonában számos épületet tervezett, mi ebből kettőt láttunk. A Palau de la Música meglátogatásnak előnye, hogy csak bejelentkezéssel lehet menni, így nem olyan nagy a tömeg, a Hospital de la Santa Creu i Santa Pau pedig nem akkora turistamágnes, mint Gaudi épületei, így szintén kényelmesen megtekinthető.  

A Palau de la Música leginkább két dolog miatt nyűgözött le: a hihetetlenül gazdag és dinamikus szobordíszítéseivel, valamint a terem egyedülálló megvilágításával.

Az épületet kívülről egy Szent György (katalánul Sant Jordi) szoborcsoport díszíti: a katalánok védőszentjének napján, április 23-án könyvet és rózsát ajándékoznak egymásnak a párok és családtagok. A legenda szerint amikor Szent György legyőzte a sárkányt, a bestia véréből rózsa fakadt. Éppen ezért a Palau de la Música díszítésében gyakran visszatér a rózsa motívum. 


Izgalmasak az épület belsejében található szobrok is: a színpadon a már említett zenélő nőalakok láthatók, testük a fal mintázatában folytatódik.

A színpad egyik oldalán egy - általam nem ismert - katalán kórusvezető, Clavé mellszobra látható, a szoborcsoport egy népszerű katalán dalt (A május virágai) éneklő lányokat ábrázol. A másik oldalon Beethoven mellszobra, felette a modern zenét szimbolizáló vágtázó Valkűrök láthatók (Wagner testesítette meg a 19. században a modern zenét).

 

Végül íme a természetes fény beáramlását biztosító ólomüveg mennyezet. Nem véletlen, hogy a Palau de la Músicában gyakran adnak délelőtti előadásokat, mely biztos, hogy egyszerre lenyűgöző akusztikus és vizuális élmény egyben. 



A Hospital de la Santa Creu i Sant Pau (épült 1902 és 1911 között) meglátva az jutott eszünkbe, hogy az embernek kedve támad betegnek lenni, csak hogy ebben a kórházban  lábadozhasson. 

Doménech i Montaner egy hatalmas parkban, 48 épületben helyezte el a kórház egyes osztályait. A a betegek szállítására és a kiszolgálószemélyzet számára a föld alatt létesített folyosórendszert. A könnyebb tisztíthatóság érdekében a falakat mindenütt csempével borították. A minden országban másképp nevezett 19. századi újító építészetet (Jugendstil, szecesszió, Art noveau) joggal hívják errefelé modernismének. Ugyanis nem csak az épületek külsejében hozott e stílus újat, hanem a funkció és művészet párosításban is.

 

Az épületek kialakítása mögött az a gondolat húzódott meg, hogy a szép, ápolt környezetben a betegek is gyorsabban gyógyulnak. Az épületek díszítésében keverednek a gótikus és a román elemek, enyhe "mór" beütéssel. 




Múzeumkiképzési szempontból is figyelemre méltó az épületegyüttes. Fantasztikus installációkkal mutatják be a katalán modernismé legfontosabb alkotóit, ügyes videóprojekciókkal utalnak a kórház mindennapjaira. És természetesen mindez három nyelven: katalánul, spanyolul és angolul. 

Samstag, 15. Juli 2017

Kákánián túl - Barcelona

Sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e bejegyzését idei nyaralásunkról Barcelonában, hiszen a Béccsel foglalkozó blogomhoz nem illik a téma. Így kicsit olyan vagyok, mint az eminens diák, aki azt is beleírja a dolgozatába, ami tud, de nem a témához tartozik. Azonban hogyan teremtsem a több, mint 1800 kilométeres távolságban lévő két város között a kapcsolatot?

Már-már hagyománya van annak, hogy hosszabb nyaralásaink első három-négy napján megismerkedünk a város építészetével és múzeumaival, majd miután megmerítkeztünk a hagyományos értelemben vett kultúrában, jöhet a buli, strand vagy a könnyedebb programok.

Így tettünk Barcelonában is, és ellátogattunk a Palau de la Música Catalánába, mely csak előzetes bejelentkezéssel, vezetéssel látogatható. A Palau de la Música kívül-belül lenyűgöző épület, bár homlokzata kevésbé érvényesül a Carrer de Sant Pere Més Alt szűk utcájában. Az épület tervezője Lluís Domènech i Montaner, aki talán nem olyan ismert mint Antoni Gaudí, de épületei minket ugyanúgy csodálatba ejtettek, mint a Barcelonában kötelező látványosságnak számító Casá Battló vagy Casá Milá.  

A Palau de la Músicá Catalaná nagytermében nekem azonnal feltűnt egy furcsaság: a színpad mögött a falból kiugró tizenkét zenélő nőalak ruházatának egyikén Ausztria kiscímere díszelgett. 

  
Megnyugodva dőltem hátra a székemben: ebből bizony bejegyzéssorozat lesz. Az osztrák mellesleg az egyetlen címer  a katalán mellett a színpad díszítésében. A következő bejegyzésig lehet gondolkozni azon, mivel vívta ki Ausztria azt a megtiszteltetését, hogy címere ilyen prominens helyre kerüljön. 

Sonntag, 18. Juni 2017

Utazások Kákániában - Kolozsvár 2.

"Szép város Kolozsvár, én ott lakom a Szamosnál" - hallhatjuk a Marica grófnő magyar nyelvű változatában (a német változat Varasdot dicséri), majd később "hol minden piros-fehér-zöldben jár". Ez még részben igaz is volt akkor, amikor ez a dal megszületett (1924), Kolozsvár azonban ma igencsak más képet mutat.

Ahogy a középkorban várfal ölelte körül a várost, úgy tekerednek Kolozsvár körül a lakótelepek tömbjei. Miután először érkeztünk Kolozsvárra 2016 februárjában az első, sokkoló élmény ezek a hihetetlen betontömbök voltak volt. Hasonló kép fogadott most 2017-ben, amikor busszal érkeztem a városba nappal és feltűnt, milyen hatalmas terülten nyúlnak el a lakótelepi tömbök.

Piața Timotei Cipariu - az épülő Szent József templom

Amikor először megláttam ezeket, egyből Orwell "1984" című regénye jutott eszembe. Ehhez hasonló csúnya és riasztó külsejű lakótömböket, melyek ráadásul nincsenek is túl jó állapotban, nem nagyon láttam még Európában. Különösen bizarr együttest alkotnak ezek a tömbök a Piața Timotei Cipariu nevű téren. A tér közepén az évek óta félkész állapotban lévő görög katolikus Szent József templom látható, melyet a Ceaușescu-időszak maradványai szegélyeznek.

Bár Kolozsvár nem piros-fehér-zöld többé (1920-ban a magyarok aránya lakosság közel fele volt), de szerencsére nem sok nyoma van Gheorghe Funar őrült tervének sem, hogy az egész várost kék-sárga-pirosra fesse (ennek remek művészi feldolgozást egykor a Műcsarnok mutatta be).

A város rendkívül fordulatos múltra tekinthet vissza. Senkit nem akarok hosszú várostörténettel untatni, így csak a legfontosabbat dióhéjban:

Erdély területén az ókorban dákok élnek, akiket Traianus császár igázott le. Ebben az időben létesül a mai Kolozsvár helyén Napoca, mely eredetileg csak egy légió tábora volt, később azonban igazi római várossá növi ki magát fórummal, capitoliummal és színházzal. A várost a rómaiak a 3. században elhagyják, ezután különböző népek telepednek meg az elhagyott település környékén (vizigótok, hunok, gepidák, majd avarok és szlávok). A 9. században a kalandozó magyarok veszik birtokba a mai Kolozsvár körüli dombokat. A 11. században alakul ki a mai város, melynek lakossága nagyrészt elpusztul a tatárok dúlás után. A 13. században szászokat telepítenek be, 1405-ben Kolozsvárt szabad királyi rangra emelik. 1458-tól Kolozsvárt a centumvirátus (németül: Hundermannschaft) irányítja, melynek 50-50 magyar és szász tagja volt (felállítását a két nemzetiség közötti súrlódások indokolták). 1437 Budai Nagy Antal parasztserege elfoglalja a várost. 1443-ban Kolozsváron születik meg Mátyás király, aki a róla szóló mese szerint később visszatér és megleckézteti a zsarnokoskodó városbírót.

Emléktábla Mátyás király szülőházán
A 16. század Erdély és Kolozsvár számára is fellendülést hoz, innen ered a város kincses jelzője. A század derekán a reformáció hatása is elér ide, a lakosság zöme az evangélikus ill. később református hitre tér át. Dávid Ferenc vezetésével itt alakul meg az unitárius egyház. Dávid Kolozsvár főterén tartott beszéde nyomán sokan térnek át erre az új vallásra. 1581-ben Bethlen Gábor jezsuita kollégiumot alapít Kolozsváron, a későbbi Szegedi Tudományegyetem jogelődjét. 1623 Bethlen Gábor engedélyezi a zsidók letelepedést Kolozsvár területén és mentesíti őket a középkorban szokásos zsidójel viselésétől. 

Erdély 1660-as török feldúlását Kolozsvár megússza súlyos hadisarc megfizetésével. 1687-ben Kolozsvárra alá érkező osztrák császári csapatok harc nélkül vonulhatnak a városba. Újralétesül a jezsuita kollégium, szintén a jezsuitákhoz kapcsolható az első barokk templom felépítése (ma Piarista templom).

A kuruc-labanc konfliktus igencsak megviseli a várost, miután a császári és a felkelő csapatok egyaránt fosztogatták Kolozsvárt. A 18. században két jelentős épület is létesül a városban: 1735-ben a Fellegvár és 1786-ban a Bánffy-palota a mai Fő téren (Piața Unirii). 1795-ben a mai Házsongárdi Temető közelében ortodox templom épül, egy-két évvel később a belvárosban egy görög-keleti. A város életében jelentős esemény I. Ferenc és felsége Karolina Auguszta látogatás Kolozsváron (az eseményre emlékoszlopot emeltek). 

Karolina emlékoszlop (1831)
A reformkor idején Kolozsváron is virágzik a magyar nyelvű kultúra, így nem csoda, hogy 1848-ban a pesti események itt is gyorsan éreztetik hatásukat. No meg akik figyeltek töri órán tudják: a 12. pont követelése nem volt más, mint az "unió Erdéllyel". A kiegyezés után hatalmas a fellendülés a városban, egyre másra alakulnak a különböző gyárak (szesz, papír, tégla, bőr, gyufa). 1896-ban itt zajlik román értelmiségiek ellen a memorandum per, melyről később még írok. 1910-ben a lakosság zöme (60.000-ből kb. 50.000) magyarnak vallja magát. A Trianon béke után Kolozsvár Romániához kerül, ekkor épül Bocskai téren (mai Piața Avram Iancu) a neo-bizánci stílusú ortodox templom. 1940-ben a második bécsi döntés nyomán a második világháboú végéig újra Magyarországhoz, majd a háború után újra Romániához kerül Kolozsvár.  A Ceaușescu-korszak iparosítási politikája nyomán a lakások iránti igény is megnőtt, így a város peremén hatalmas lakótelepek épültek.

Az 1989-es romániai forradalom során Kolozsváron is a Fő térre vonul a lakosság, ahol a hadsereg tüzet nyitott a tüntetőkre, mely 13 halálos áldozatot követelt. A forradalom után Gheorghe Funar polgármester nyíltan magyarellenes politikát folytat, regnálásnak egyik látható jele volt, hogy a városban a padoktól a szemeteskukákig minden piros-sárga-kékben pompázott. 


Sonntag, 21. Mai 2017

Utazások Kákániában - Kolozsvár

Életemben először 2016 februárjában jutottam el Kolozsvárra és rögtön az utazás után akartam bejegyzést írni az élményekről. Túl sokáig fontolgattam a bejegyzést, így az ötlet feledésbe merült.  Egy hete újra Kolozsvárra kellett utaznom, ezúttal azért, hogy barátom édesanyjától, Böbétől vegyünk végső búcsút. Emlékének ajánlom ezt a bejegyzést. 

Az utazás mindkét esetben fáradságos volt: Bécsből könnyű eljutni Budapestre, Budapestről Kolozsvárra azonban a több mint 460 kilométeres út kb. 7 órát vesz igénybe. 2016-ban éjszaka utaztunk, a sötétben csupán annyit láttam, hogy milyen vadul előznek a sofőrök a Kárpátok szerpentinjein. Második utam során már rájöttem, hogy a "vad" jelező nem teljesen helytálló, ugyanis a sofőrök hatalmas rutinnal rendelkeznek. Már első utam során is feltűnt valami egészen sajátos: az éjszaka sötétjéből a városokban és falvakban mindenütt ortodox templomok tűntek fel. Sok esetben egyáltalán nem illetek környezetükbe: részben, mivel a közelmúltban épültek és elütöttek a körülöttük lévő sokkal rosszabb állapotú házaktól, részben, mivel méretűk és architektúrájuk miatt idegennek hatottak. 

Idén májusban nappal utaztam és jobban meg tudtam figyelni a táját, az épületeket és az embereket. Főleg Ausztriából és Magyarországról érkezve szembetűnő a különbség: Nagyvárad (rom. Oradea, ném. Großwardein) előtt hatalmas ipartelep terül el, az első villamosok amiket láttam, egyből a Ceaușescu-korszakot juttatták eszembe. 

Ami mellesleg tévedés: a hihetetlenül retró villamosok az egykori NDK-ból származnak és a kilencvenes években vette a város. Üde színfoltként a Bécsben jól ismert Siemens villamosokból is van egy-kettő.   

Forrás: http://www.le-rail.ch
Az erőszakos iparosítás jelei mellett a vidéki környezet olyan, mint egy időkapszula: juhok, lovak, kecskék és tehenek legelésznek a domboldalakon. Már-már elkapna egyfajta romantikus érzés, hogy lám, itt él autentikusan az ember, amikor feltűnnek elhagyott vendéglők, panziók, gazdasági épületek. A vadregényes erdők - gyorsan megértettem, Erdélyt miért hívják így - sem tudják feledtetni a szegénységét, az elmaradottságot és a nyomort. 

Víztározó, Bihar megye

Itt egy fontos különbségtételre hívnám fel a figyelmet: Nagyvárad nem Erdély része, az Alföld és Erdély között a Partium terül el, ami a mai román felfogás szerint Erdélyhez (rom. Ardeal vagy Transsilvania) tartozik. Teljesen különálló terület a Bánság a Partiumtól délre. 

Egészen sajátos élményt jelentett az új nyelvi környezet. Ildi barátnőm - aki több újlatin nyelvet is beszél - mondta, hogy az egyik bevezető nyelvészeti szemináriumon, ahol újlatin nyelveket kellett beazonosítani, mindig a román okozta a legfőbb gondot. Egy kis latin tudással és nemzetközi szavak ismeretével nagyjából azonosítható egy beszélgetés vagy felirat tartalma. Erősen fülelve érzékelhető a szláv hatás is. Összességében azonban elég furcsa, kissé titokzatos nyelvnek hangzik nekem a román.  

Réges-régen magyarázta egyik ismerősöm, hogy a románban "egy farkas" annyit tesz, mint "un lup". Azonban "a farkas" már "lupul", részes és birtokos esetben "lupului". Sehogy se fért a fejemben, hogyan lehet a határozott névelőt a szó végére tapasztani. 
  
A nyelv témaköréhez tartozik, hogy a romániai magyarok a magyar nyelv egy módosult változatát beszélik. Szókincsében és hangsúlyozásában is eltér az erdélyi, de különösen a Kolozsváron beszélt magyar az anyaországitól. A román nyelv hangsúlyozását átvevő erdélyi magyar hallatán olyan érzésem volt, mintha mindenki mindig fel lenne háborodva. Barátom megnyugtatott, hogy az emberek valóban gyakran fel vannak háborodva, de azért nem mindig. Az erdélyi magyart különben családi kapcsolataim miatt elég jól ismertem, így szemrebbenés nélkül nyújtottam előre a "buletinom" a román magyar határnál. 

(Folyt.köv)