Levelek Bécsből 4.

Kedveseim!

Legutóbb statisztikákkal kínoztalak benneteket, üdüléssül most nem teszem. Visszakanyarodva 2015 májusához: amikor Bécsbe költöztünk egy pezsgő, növekvő, sok nyelvű és sok nemzetiségű nagyvárosra találtunk. Éppen ebben az évben találta telibe Bécset és az osztrák társadalmat a menekültválság.

Első lakhelyünk a Gürtelen volt, Bécs kilencedik kerületének északi végén. Szobánk erkélyéről Otto Wagner zöld-fehér „városi vasút” állomását, a sürgő-forgó emberáradtot és az egykori magasvasút árkádjaiban található kricsnik erősen alkoholizált fiataljait tanulmányozhattuk. Mögötte a Währinger Park zöldellett, mely már későbbi lakhelyünkön, Döblingben van.

Bécs a legkevésbé német németnyelvű város. Kivétel ez alól az az időszak, amikor a náci Németország része volt Ausztria. Az első világháború előtt itt tolongott az monarchia majd minden népe: magyar főnemesek és cselédlányok, cseh kocsisok, lengyel parlamenti képviselők Galíciából, a bosnyák gyalogos hadosztály tagjai, askenázi és szefárd zsidók, örmény kereskedők, továbbá szerbek, horvátok, ruténok, románok, olaszok és szlovénok. Az első világháború után jelentős mértékben elvándoroltak a belföldiből külföldivé vált nemzetiségek. Az Anschluss nyomán a még nem asszimilált csehek és a zsidóság tűnt el Bécs nemzetiségi térképéről.  A háború után a Kelet-Európából elüldözött németajkúak egy része Bécsben talál otthonra. A hatvanas évektől a vendégmunkások (török és jugoszlávok) ill. a politikai események nyomán Keletről elmenekülők (56-ban magyarok, 68-ban csehek és szlovákok, 81-ben lengyelek) színesítették a városképet és töltötték fel a népességfogyás és az elvándorlás miatt kialakult hézagokat. A rendszerváltozás után a világpolitikai események hatásra jöttek újabb és újabb népcsoportok: a Jugoszláv háborúk után főleg bosnyák, a csecsen-orosz konfliktus után csecsenek, az utóbbi években számos ukrán. A lista messze nem kimerítő…

Nekem személy szerint eddig nem volt konfliktusom egyik itt élő nemzetiséggel sem. Tudom, hogy mostanság a nagy politikai korrektkedés áldozatává válhat számos megjegyzés nemzetiségekről és népcsoportokról, miközben a legszélsőségesebb gyalázkodásokkal semmi gond a bizonyos oldalak hírfolyamaiban. Bécsben nagyrészt béke honol, ennek a békének – mint ahogy szerintem az ausztriai megértésnek is – kulcsa a jólét. A jólétnek köszönhetően az itt élő szerb nem ugrik a horvát nyakának az utcán, az egyiptomi muszlim és kopt együtt pöfékeli a sisát, kurd és török közös munkahelyen dolgozik anélkül, hogy valaha szóba kerülne a két népcsoport közötti ellentét.

Persze a helyzet nem ennyire idilli: amikor a hírekben arról olvasni, hogy egy afgán drogdíler megkéselt egy-két embert a Lipótvárosban, egyesek azonnal az összes afgán azonnali kipaterolását követelik. Felkorbácsolta az indulatokat az az eset is, amikor nem messze tőlünk, egy 7 éves csecsen kislányt egy 16 éves csecsen szomszédja hihetetlen hidegvérrel megölt.

Míg Budapesten nekem az volt a tapasztalatom, hogy a xenofóbia és gyakran a rasszizmus az egész társadalmat átitatja, addig az az érzésem, hogy Bécsben több megértéssel és toleranciával fordulnak az idegenek felé. Bár az okokat meg tudom magyarázni, de mégsem tölt el jó érzéssel.

Van azonban egy jelenség, mely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Egyrészt a választások egyértelműen megmutatták, hogy az emberek legbelsőbb félelmeit hozta felszínre a menekültválság. Itt azonban számos konzervatív és a katolikus egyház továbbra is fontos feladatnák tekinti a menekültek megsegítését.

E hosszúra nyúlt levél lényege: Bécs multikulturális város, aki szereti a sokszínűséget, az élvezni is fogja. Vannak bécsiek, akik emiatt idegennek érzik magukat saját városukban. Mások kihasználják, hogy a fél világ itt van a szomszédban. De a világvárosok már csak ilyenek…