Levelek Bécsből 2.

Kedveseim!

Előző levelemben dicshimnuszt zengtem Bécsről, így azt gondolhatnátok, hogy ideköltözésem előtt is mindig így vélekedtem a városról. Pedig nem. Nagyon nem…

Gyerekként sokat jártam Ausztriába, már a nyolcvanas években is ide vezetett a pártállamilag engedélyezett harmadévenkénti családi nyaralásunk. A nyolcvanas évek közepétől többet tudtunk az osztrák politikáról és közéletről, mint a magyarról. Előbb tudtam a csernobili katasztrófáról, mint iskolatársaim, akiknek egyike harsányan kinevetett amikor a nem magyarországi sajtóértesüléseimről hírt adtam.  Aztán elment a nevetéstől a kedve…

A pályaválasztásánál fel se vetődött, hogy  Bécsbe menjek – unalmas, maradi, túlzottan jóléti ország volt nekem nyugati szomszédunk. Budapest pedig a kilencvenes években tele volt izgalommal, meglepetéssel. Pest éppen radikálisa újraformálódott, Bécsben úgy csorgott a víz, ahogy az Ódunán szokott (Alte Donau – a Duna egyik holtága, ahová ma már lassan és óvatosan zsilipeken keresztül engedik be a vizet). Még 2008 körül is azt mondtuk, hogy ebbe a nyugdíjas városba nincs sok keresni valónk.

Csakhogy közben egy-két év leforgása alatt minden megváltozott. Gazdasági válság, fullasztó magyar politikai és társadalmi légkör, szép német szóval mondva: Stillstand! Sehogy sem sikerült egyről a kettőre jutni, hiába próbálkoztam újabb és újabb dolgokkal, áldoztam fel a szabadidőmet, hogy előbbre jussak. Időközben már majd minden ismerősünk és a barátunk kedvenc témája a kitelepülés lett. Egyre másra jöttek a hírek, hogy x/y már Angliában vagy Írországban van, a nyelvtanárok zöme inkább végezz alacsonyabb szintű munkát Nyugaton, de három-négyszeres fizetésért, számos pesti külföldi barátunk hazaköltözött vagy más országba települt. Pesten lakni nem volt többé menő.

Majdnemhogy Pest párhuzamos hervadásával az öreg Dáma Bécs megfiatalodott és újjászületett. Még a hatvanas években azon lamentáltak a bécsiek, hogy a városból való elvándorlás miatt szellemváros lesz szeretett császárvárosukból. 1987-ben mindössze 1 484 000 lakosa volt Bécsnek, amire 1890 óta nem volt példa. Aztán először Keletről, majd Nyugatról is feltöltötték az üres sorokat: a kilencvenes években a balkáni háború miatt az egykori Jugoszlávia lakói jöttek, követték őket a már itt lévő török vendégmunkások családtagjai, majd legutóbb az ezredforduló közepétől számos kelet-európai országból áramlottak az immár EU-s állampolgárok. Ezzel párhuzamosan Németországból is rengetegen érkeztek – immár a legnagyobb külföldi kontingenst a németek alkotják.

A tartósan Bécsbe költöző magyarok száma is megugrott: 2008-ban 8171 honfitársam élt itt, 2017-ben 21.343. Mindeközben Bécsben 2018-ben már 1 800 000 laktak, lekörözve ezzel Budapestet.

A végére olyan szárazra sikeredett a levél, hogy jobb, ha befejezem. Mert aligha akad ember, aki a statisztikai adatok miatt költözik egy városba... 

Levelek Bécsből 1

Kedveseim!

Immár több, mint három éve annak, hogy Bécsbe költöztünk, és eredetileg úgy terveztem, egy év után írok egy-két gondolatot arról, milyen az itteni élet. Ezt elsodorta a jólét.

Első évünk végén – 2015 decemberében – éppen azzal voltunk elfoglalva, hogy első lakóhelyünkről az itteni körútról, a nem éppen előkelő Gürtelről átköltözzünk Felső-Döblingbe. Igen, oda ahol a legnagyobb magyar a többi között a megroppant Lánchíd és egyéb bajok okán idegeink összeomlását kúráltatta, majd önként távozott az élők sorából. De most nagyon előre szaladtunk, ugorjunk vissza a hős kezdetekhez.

Enyhe szimbolikus töltettel éppen 2015 május elsején költöztünk Bécsbe, mely itt a szociáldemokraták és baloldaliak számára hatalmas népünnepély a városháza előtt. Mi azonban ezen a napon a költözéssel voltunk elfoglalva: csupán a legfontosabb dolgainkat hoztuk magunkkal, hiszen négy emeltet csomagokkal megmászni lift nélkül nem a legkellemesebb. Mégsem jut eszembe egyetlen kellemetlenség sem ezzel a nappal kapcsolatban, ugyanis éppen saját hazámban éreztem magamat kisemmizett szolgának és egykori elnyomóink földjén hosszú időn után először újra határtalanul szabad voltam. Otthon ránk borult a Szent Korona és többé nem láttunk ki alóla, emitt széttárta szárnyait a sas és szabadon szállt az Alpok felett.  

Ha most Olvasóim megköszörülik torkuk és azt mondják: azért akad ebben némi mitológia- és legendaképzésre hajló túlzás, akkor valamelyest igazat is adok nekik. Ugyanakkor nem ferdítem el a valóságot, ha azt mondom, hogy a korábbi pesti és soproni életemhez képest valóban a Kánaán földjére érkeztem.

Azóta is úgy gondolom, hogy Bécs Budapest 2.0. Emlékszem jól mire vágytunk Magyarországon és különösen Budapesten a kilencvenes évek közepétől: jogbiztonság, kiszámíthatóság, tiszta város, jó tömegközlekedés, esélyegyenlőség, a tudás és a munka megbecsülése. Ebből talán egyedül a jó tömegközlekedés valósult meg, minden más éppen az ellenkezőjére fordult. Persze akadnak kirívó esetek Bécsben is, de összességében a császárváros egy működképes, tiszta, fejlett, európai nagyváros, ahol egy viszonylag jó állással remekül lehet élni.

Amióta kiköltöztünk Bécsbe több európai nagyvárosban is jártunk és az utóbbi időben gyakran látogattam Budapestre. Barátaim, ismerőseim zöme már külföldön él, bár egy-ketten mostanában hazaköltöztek. Ebből kiindulva eljött az ideje, hogy számot vessek új emigráns életemmel.  

Keith Haring Bécsben

Bevallom, hogy Keith Haringet nagyon felületesen ismertem. Először a Ludwig Múzeumban láttam tőle egy-két képet, bár 2008-ban nem láttam ugyanitt a neki szentelt kiállítást. Német barátom M. hívta fel rá a figyelmemet, de ekkor nem mélyedtem el Haring munkásságában.

Most azonban messzemenően kárpótolt és tökéletes bevezetést nyújtott Haring életművébe az Albertina június 24-ig látható kiállítása (aki a bécsi Pride idején jár Bécsben, Mély Búbánattól speciális (be)vezetést is kaphat Haring életművébe). A mindössze 32 évet élt művész egy-két tucat ismétlődő szimbólum alkalmazásával, egyedülálló és összetéveszthetetlen képi univerzumot alkotott.

Haring életéről csupán egy-két szó: művei zömét a hetvenes évektől kezdve alkotta, ihletet a képregények és a pop art világából merített. Sokat kísérletezett amíg megtalálta saját egyedi stílusát. Eleinte sokat dolgozott metróállomásokon, ahol használaton kívüli hirdetőfelületekre rajzolt krétával. A nyolcvanas éveben már befutott művész, aki ezúttal már megrendelésre készít hirdetéseket, díszleteket és fest be egyhangú tűzfalakat. A nyíltan meleg Haringben 1988-ban kimutatják a HIV-fertőzést, művészetében ennek nyomán erősödik fel a halál tematizálása. Mindössze két évvel később, 1990-ben az immunhiányos betegség szövődményei következtében meghal.

Keith Haring ábécéje

Abszolút találó az Albertina kiállításnak címe: Keith Haring – alphabet. A kiállítást valóban úgy válogatták össze, hogy egyfajta képi ábécé áll össze a látogató fejében. Képről képre bemutatják Haring szimbolikus alakjait: a kutyát ill. farkasat, a radioaktívan sugárzó embert vagy csecsemőt, az aranyborjút, az ufót, a belül üres embert. Ezek a szimbólumok önmagukban is hatnak és különösen erőteljesek más alakokkal együtt. Haring egyetlen képének se adott címet, semmilyen formában nem kívánta befolyásolni a képre tekintőket.

Ugyanakkor egyértelműen felismerhetők a kor politikai és társadalmi problémái: az Egyesült Államok agressziója más államok ellen, az apertheid, az áruk bálványozása és a konzumidiotizmus, a televízió hatása és általában az emberi erőszak.

Engem elsősorban Hiernomis Bosch világát idéző bizarr és morbid képei nyűgöztek le. Az ilyen témájú, egy külön teremben látható képek elképesztően részletgazdagok, hosszú percek után egyre több jelenet és történés tárul fel. A kiállítás egyik legérdekesebb része Haring fluoreszkáló képeinek bemutatása.

David Bowie Bécsben

Már egy ideje foglalkoztat a gondolat, hogy újra egy-egy cikket írjak a blogomra. Akad itt még egy-két félbehagyott sorozat és miután három éve élek már Bécsben, ideje lenne erről is írni egy összefoglalót.

Remek alkalom a visszatérésére, hogy kedvenc művészemet összekössem kedvenc városommal. Bowie többször járt Ausztriában ill. Bécsben koncertezni. Ezeknél sokkal érdekesebb, hogy 1994 szeptemberében az alsó-ausztriai Guggingba meglátogatott egy pszichiátriai intézetet, ahol a betegek terápiás célból művészeti tevékenységét is folytattak. A látogatás a véleményem szerint legizgalmasabb Bowie-albumra, az Outside-ra is hatott.

Amikor Bowie utolsó albumával előrukkolt, már Bécsben voltam és halálának híre is itt ért. Azóta is sokat foglalkoztam dalaival, mindig újabb és újabb oldalát fedezem fel ennek az egyedülállóan kreatív lángelmének. Amikor egy-két hónapja láttam, hogy Bowie egyetlen musicaljét Bécsben is bemutatják, azonnal lecsaptam egy-két jegyre.

Lazarus

Bowie egyetlen musicaljét 2015 novemberében mutatták be New Yorkban. A darab alapját Walter Tevis „A földre pottyant férfi” c. regénye ill. annak filmes adaptációja – melyben Bowie a főszerepet játszotta – képzi. A fiatalabbaknak a regény angol címe (The man who fell to Earth) a Nirvana azonos című szám miatt ismerősen csenghet, ami különben szintén egy Bowie dal feldolgozása.

Travis regénye egy földönkívüliről, földi nevén Thomas Jerome Newtonról szól, aki azért jött a földre, hogy anyabolygója számára vizet szerezzen. Newton a technicolorra (színes TV – ez is már történelmi fogalom) beadott szabadalomból gazdagodott meg és vagyonából egy rakétát szeretne építeni, hogy visszajusson bolygójára. Ezt az alaptörténtet szövi tovább a musical: évtizedekkel később Newton manhattani lakásban a gin rabja és naphosszat TV-t néz. Egykori nagy szerelmét Mary Lou-t asszisztense Elly próbálja helyettesíteni.  Egymás után jelennek meg a színpadon figurák a múltból, melyek visszaidézik Newton múltját Bowie dalok kíséretében. Három új dalt is hallhatunk, melyek Bowie kimondottan a Lazarushoz írt. 

Look up here, I’m in heaven…

Az első Bowie dal amit hallunk az utolsó album (Blackstar) egyik legismertebb dala, egyben Bowie hattyúdala. A musicalben kicsit más értelmet nyer, itt a tékozló Newtonról szól, aki a bécsi előadásban lehúzott függöny előtt énekli ezt a dalt. Miután felmegy a függöny, egy hihetetlenül furcsa színpadot látunk magunk előtt, kitömött állatok (köztük egy hatalmas rénszarvas) egymásra helyezett kockák és üvegdobozok, melyeken a színészek egészen magasra másznak, akváriumban táncoló kígyók és még tucatnyi apró részlet. Mindez egy forgó színpadon, melytől az előadás hihetetlenül dinamikussá válik. 

Sajnos a színészek énekesi teljesítménye eléggé hullámzó. Az asszisztens Elly szerepében játszó Isabella Knöll tényleg remekül interpretálja a Bowie-dalokat, a főszereplő Newtonnak (Günther Franzmeier) ez nem mindig sikerül. A többi színész sem éppen brillírozik a dalok előadásában.

A darab különben eléggé elrugaszkodik a mű klasszikus interpretációjától, és azt sugallja, hogy az egész történet Newton agyában játszódik le. Talán egy delíriumos álom, melyben összekeverednek a létező és elképzelt személyek. Ezt a zavaros, nem kauzális összefüggésekre épülő világot remekül hozza a darab.

Nem mondom, hogy nem találok kivetni valót a darab színre vitelében, de a „der Standard” lesújtó kritikáját sem osztom. Mindenesetre aki szereti Bowiet, az jól fog szórakozni a Volkstheaterben.